Rólunk mondták

Adrienn 25 éves Mindenki olyasmire vágyik, ami neki nem adatott meg. Így én mindig is nagy kebleket szerettem volna. Olyant, mint amilyen Pamela Andersonnak van. Amint betöltöttem a 18. életévemet „nyakamba vettem a várost”, hogy megtaláljam azt a plasztikai sebészt, aki megvalósítja álmomat. Több orvoshoz is elmentem konzultációra és mindenhol azt mondták: ó persze, rendben, akár meg is beszélhetjük a műtét időpontját. De valahogy ez akkor, és ott még nem akaródzott nekem. Majd Urszán doktor jött a sorban. Bementem hozzá a kórházba, s elmondtam konkrétan mit is szeretnék, majd következett a hidegzuhany! – Adrienn az ön adottságai nem teszik lehetővé az álmait, szerintem mondjon le a pamelás cicikről, mert azt önnek nem lehet megcsinálni! Egyébként sem állna jól a testarányait figyelembe véve! – így ő. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon fájt az igazság, s ezért először nem is volt szimpatikus a doki. Bár azt azért éreztem a szívem mélyén, hogy ő legalább nem ámít, a tutit mondja. Szerencsémre, időközben összefutottam két olyan barátnőmmel is, akit Urszán doktor műtött, s a szavam is elállt, amikor megláttam a melleiket, olyan szépre sikerültek. Ekkor gondoltam arra, hogy mégis ő lesz az én emberem! Nem is egy felvonásban…!!! Legelőször csak 220-as implantátumot ültetett be, izom alá nekem, mivel vékony volt a mellszövetem. A végeredménnyel – bár valóban nem lett olyan hatalmas, mint Pamé – mégis nagyon elégedett voltam. Szép lett a cicim, ráadásul olyan, mintha igazi lenne. Így részemről elégedettséggel ért véget az első felvonásunk. És most következzék a második: másfél évvel ezelőtt világra hoztam a kislányomat. A szoptatásban egyáltalán nem gátolt, hogy műtöttek a melleim. Sőt! A sors fintoraként családomban – a nem mű cicis anyukákkal ellentétben – én tudtam a legjobban és leghosszabb ideig, 9 hónapig szoptatni! Szerencsémre ez egyáltalán nem viselte meg a melleimet, de mivel azért „lágyultak” a szöveteim úgy gondoltam, hogy ismét vállalok egy mellműtétet, hátha közelebb kerülhetek az álmomhoz… Természetesen ismét Urszán dokihoz fordultam, és természetesen ismét „nézeteltérésünk” volt a méretet illetően. Én a 475-öshöz ragaszkodtam, ő az eggyel kisebb méretet javasolta, végül abban állapodtunk meg, hogy a műtőasztalon majd meglátja, hogy melyik fér be… Örültem, hogy megkaphattam a nagyobb implantátumot, s ismét nagyon szép lett a végeredmény, a melleim most is teljesen természetesnek tűntek. Aki csak látta, mindenki azt mondja, hogy gyönyörűek. Így is van, de bevallom, gondolkodom egy harmadik felvonáson, hogy még inkább közelítsek az általam megálmodott végeredményhez… S még valami, amit okvetlenül meg szeretnék osztani az olvasókkal. A második műtétemre az édesanyámmal együtt mentem, akit az 50. születésnapja alkalmából a doktor teljesen „átszabott”. Arc-, fül-, mell-, és has plasztikán esett át, s mondhatom, hogy így legalább 15-20 évet letagadhat a korából. Tehát a doki nem csak a mellplasztikában vérprofi! Bátran lehet hozzáfordulni mással is!
Kata 30 éves Kétgyermekes, boldog házasságban élő diplomás nő vagyok. Egész életemben, egészséges testben, ép lélekkel éltem, soha nem elégedetlenkedtem magammal. Ehhez jó alapot adott, hogy 16 évig versenyszerűen sportoltam. Korábban soha semmilyen szépészeti beavatkozás igénybevétele nem fordult meg a fejemben, sőt a médiában fel-feltűnő eltúlzott plasztikai beavatkozásokat elítéltem, az egészség szempontjából veszélyesnek tartottam. E mellett úgy véltem/vélem, hogy hiába szép a külső, ha belül üresség honol valakiben. A plasztikai sebészethez való viszonyulásom megváltozásának első mozzanata egy a környékünkön élő 3 gyermekes, mélyen vallásos, konzervatív anyukához fűződik. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy még ő is „képes” kés alá feküdni, s megműttetni a melleit. Tulajdonképpen ekkor kezdtem a mellplasztika iránt komolyabban érdeklődni, s az eljárás pozitív, negatív hatásaival ismerkedni. Meghallgattam a környezetemben élő, érintett, tapasztalt asszonyokat is, akik egyöntetűen állították, hogy a női mell szépsége igenis alapvető, mivel a nőiesség legfontosabb szimbóluma. A melleimmel sem voltak problémáim, még a szoptatást követően sem. Azt azonban tapasztaltam, ha fogytam 5 kilót, már nem olyanok voltak, mint előtte. És ez volt az a lélektani pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy egy kisebb korrekciós műtétet én is elvégeztetek. Abból nem lehet semmi baj, hiszen ma már kellően fejlett az orvostudomány, s ha ettől boldogabb leszek, azt a környezetemben élők sem fogják bánni. Két biztatónak tűnő hirdetést kiválasztottam, s el is mentem a konzultációkra, de mindkettőről negatív tapasztalatokkal, szomorúan jöttem el. Az első helyen, amikor azt mondtam, hogy én csak egy kicsi 200-as szilikonra gondoltam, a doktor szinte agresszíven akart rábeszélni a 300-asra, mondván, hogy a csípőméretem megenged ekkora kebleket is. Majd hozzátette, ha már úgyis altatnak, egyúttal leszívhatná a combom külső részéről a zsírt. Hogy meggyőzzön, hozzátette: a nők általában élnek is ezzel a lehetőséggel… Még szerencse, hogy ültem, mert annyira meglepett, mellbevágott ez az árukapcsolós, rámenős monológ. Ráadásul nincs is bricseszem, amit leszívhatott volna, még a narancsbőr kúráról is azzal küldtek el, hogy nincs mit kezelni rajtam… A második helyen sem jártam sokkal jobban. A számomra ideális szilikon méretéről hosszas győzködtük egymást a plasztikai sebésszel. Majd egyszer csak feladta, s kerekperec azt mondta, hogy nem ültet be 200-as implantátumot, ilyen kicsit nem érdemes! Ez az orvos nyilván az extra – megkockáztatom extrém – méretekhez szokott, legalábbis a velem együtt rá várakozó pácienseiből ítélve, akik többsége szemmel láthatóan a testéből élt… Arra gondoltam: mit keresek én itt!? Talán jobb lenne feladnom… El is telt pár hét, amikor „véletlenül” szemembe ötlött Urszán doktor hirdetése. Azt mondtam, adok még egy legutolsó esélyt magamnak. Amikor telefonon időpontot egyeztettem vele kellemesnek tűnt a hangja, ezt jó előjelnek véltem. Miként azt is, hogy a többszöri időpont módosítgatásaimat is angyali türelemmel viselte. Bevallom a konzultáción nagyon megfogott azzal, amikor azt mondta, hogy a természetességre törekszik. Még csak véletlenül sem akart az általam optimálisnak tartott 200-asnál nagyobb implantátumra rábeszélni. Nagyon alaposan felvilágosított az eljárással kapcsolatban, s jócskán szentelt időt a lehetséges szövődmények ecsetelésére is. Ezekről a másik két helyen, egy kukk nem sok, annyi sem hangzott el! A hallottak és tapasztaltak annyira pozitívak voltak számomra, hogy az első hétfői konzultáción már meg is beszéltem vele: pénteken, megműt. Így is történt, s a végeredménnyel maximálisan elégedett vagyok! Urszán doktor kitűnő plasztikai sebész, tekintélyes szakértelemmel és odaadással végzi a munkáját. Nyugodt, kiegyensúlyozott ember, vitathatatlanul ritka jelenség. Bátran mondhatom, ha nem találkozom vele, soha nem végeztettem volna mellplasztikát! Végül, de nem utolsósorban a meg kell említenem a doktor keze alá dolgozó kollégáit is, akik, élükön a nővérekkel szintén rendkívül pozitív benyomást gyakoroltak rám. Köszönetem valamennyiüknek!
Erika 43 éves Divat a mellnélküliség? – kérdezte „jópofán” tőlem egyszer egy távoli ismerősöm a strandon. Akkor még csak 18 éves voltam… …de mi fogja tartani ezt a topot? – tudakolta a „tapintatos” butikos hölgy, amikor egy vállnélküli felsőrész megvásárlását fontolgattam, úgy a húszas éveim derekán… A párom nagy kebelbarát – mint a férfiak többsége ő is örömmel (de kultúráltan) pihenteti fáradt szemeit a formás dekoltázsokon… Ennek ellenére engem, egy “deszkát” választott feleségül… Szemembe nézve mondta: nem a mérete számít, ha nagyobb lenne a cicid, akkor sem szeretnélek jobban! Plasztikai műtétről pedig, hallani sem akart! Amikor a fiammal voltam állapotos, a hasammal együtt kikerekedtek melleim is. Arra gondoltam, de jó lenne, ha ez – mármint a mellem – így maradna. Így is maradt! Ameddig szoptattam… Mert az nem volt kérdés számomra, hogy anyatejjel tápláljam a picit. A védőnő tanácsát nem fogadtam meg, s bizony volt olyan, hogy a javallott 15 perc helyett a gyerkőc egy óra tízpercig is szopizott. Ilyenkor csak reménykedtem, hogy melleim nem válnak majd üres dohányzacskószerűvé… Mert az egy dolog, ha nincsenek, de hogy ehhez még lógjanak is, az elég gáz… Nem lett gáz. Szavam sem lehet a génjeimre! Kebleim nem horpadtak be, s nem kezdtek vészes sebességgel közlekedni a köldököm felé… A rajtam – nem feleslegesen – maradt plusz 4 kiló kifejezetten jót tett nekik… De nem elég nagy jót, és nem elég formásat, így beköszöntött nálam az „Óz a nagy varázsló” – azaz a push-up-os melltartók (és a melltartóárusok) -virágkora… Csakhogy – szívfájdalom – jócskán voltak/vannak/lesznek olyan ruhák, amelyek alá nem lehet melltartót felvenni. Ráadásul az aktuális kínálatból általában ezek tetszenek a legjobban, meg jól is állnak, kivéve a keblek környékét! Aki nem élte át nem tudhatja, hogy a látszat miatt kötelezőnek érzett melltartóviselés nemcsak nyűgös, olykor még kényelmetlen is. S amikor az ember lánya esti órán megszabadul – a szivacspárnákkal/levegővel/ valamilyen löttyel feltuningolt – istrángtól, akkor úgy érezi, hogy levette a melleit… És tényleg levette! Viszonylag megfontolt ember vagyok, így talán érthető, hogy 12 évig tipródtam azon, hogy megnagyobbítassam-e a melleimet. Évi barátnőm látványosan sikeres operációja, no és Tündi manikűrösöm következő mondata pörgette fel az eseményeket: „Mire vársz még? A ravatalról akarsz majd mellműtétre menni? Mikor, ha nem most?!” Tényleg, mikor? Hát most! Már csak orvost kellett találnom és választanom életem eme sorsfordulójához. Ebben is Tündi volt a segítségemre, akinek a vendégei közül már többen is szike alá feküdtek, és egyáltalán nem bánták meg! A lányok három „tuti” orvos nevét emlegették… Rájuk keresnem a neten. Meg utána még vagy harmincra… Aki a világhálón belemerül a kebelnagyobbítás magyar és külhoni információhalmazába, számítson rá, hogy bele fog szédülni, mert napokig gyűjtheti a benyomásokat, hasznos információkat és a vizuális élményeket. A bőség zavara – no és az a tanács, hogy ne csak egy orvost keressünk fel mielőtt plasztikai sebészt választanánk – nem teszi egyszerűvé a sztorit. Én úgy vágtam át ezt a gordiuszi csomót, hogy felkutattam egy olyan lányt, akit a három „tuti” doktor egyike műtött, s alaposan kifaggattam. Hogy miért választottam első konzultációra éppen Urszán dokit – ahogyan magunk között hívjuk? A) Csak pozitív véleményt hallottam Róla. B) Tetszettek a honlapjára feltett emberi léptékű kebleket megörökítő fotók. C) Ászértékű mondatot olvastam a website-ján: „Minden, amit a műtét előtt mondunk el, felvilágosítás, minden, amit utána, magyarázkodás.” D) Érdeklődő e-mailomra másfél nap után válaszolt. (Ez azt jelentette számomra, hogy nem ül a számítógép előtt izgulva, guvadt szemmel, hogy érkezik e páciensgyanús érdeklődő, akinek rögvest válaszolni kell, hogy mihamarabb be lehessen szipkázni. Ehelyett inkább konzultál, avagy műt, illetve az Ő esetében nyugodtan írhatom, hogy ALKOT!) E) Már a telefonos időpont egyeztetés alkalmával is rokonszenvesnek tűnt. Szimpátiám személyes találkozásunk alkalmával csak fokozódott! Már az első konzultációnk alkalmával úgy éreztem magam, mintha régóta ismerném a dokit. Kedves volt, nem éreztem az orvosokra sajnos gyakran oly jellemző hűvös távolságtartást sem. Partnerként kezelt. Mondhatni laza volt, s humorérzékét sem hagyta otthon. A műtéttel kapcsolatos minden lényeges információt megosztott velem, kérdéseimre odafigyelt, korrekten válaszolt. Nem akart se rá, se lebeszélni semmiről. És persze ismét volt egy számomra ászértékű mondata! Elkezdtem ecsetelni, hogy a hallottak alapján nem is akarok már más plasztikai sebészhez elmenni. Erre Ő: „Ha én ennyi pénzt akarok elkölteni, mondjuk egy tévére, akkor előtte azért alaposan körülnézek a piacon…!” Csak ezt az egy tanácsát nem fogadtam meg! De nem is bánom. Miként azt sem, hogy hallgattam a véleményére, miszerint a mellszövetem alá helyezendő implantátum „csak” 260-as legyen. Az egyik legnagyobb dilemma egyébként az, hogy mekkora is legyen az a fránya szilikon párna. Korábban már említett kebelbarát férjem szerint: „ha már rászántad magad, menjünk el a végső határig, a lehető legnagyobbat tetesd be!” Ehhez képest én a műtét előtti „alkudozáskor” ( ilyenkor lehet pontosítani, hogy mekkora is legyen az akkora) így szóltam: „Doktor úr, olyan melleket csináljon nekem, amilyet az én paramétereimmel önmagának is csinálna!” Erre Ő: „Akkor a 260-asnál egy köbcentivel sem nagyobbat!” Másnap, mielőtt eljöhettem a kórházból a doki „leleplezte” melleimet, levette a melltartóm, hogy átkötözze a sebeket. Megnézhettem hát újsütetű – átmenetileg még az államhoz tendáló – nőiességem. Ekkor elhangzó ász mondata: „Ha elkezd gondolkodni azon, hogy felhívjon-e, az annak a jele, hogy telefonálnia kell! Inkább hívjon ötvenszer feleslegesen, mint egyszer olyankor nem, amikor kellene!” Amikor lehullt a lepel, amit láttam: Széééép volt és nem kicsi!!! Ha 6 hét alatt a nyakamból „lecsúszik” a helyére és a vágás is szépen gyógyul, tökéletes lesz! S, hogy kebelbarát párom mit szólt Hozzájuk? (Melleim most már igazán megérdemlik a nagybetűket!) Leesett az álla, s csak ennyit tudott kinyögni: kár, hogy nem csináltattuk meg, már 10 évvel ezelőtt!